Rajongóim értesítettek, hogy új fagylaltot reklámoz a város egyik legtrendibb kézműves fagyizója. Csábító pinteresztes képpel hívogat orgonás fagyizásra.

(Amúgy is imádom a mindenhonnan lelopkodott képek összevissza osztogatását. Nem tudni, mi van a képen – és ami más országban, más földrészen ehető, lehet, hogy nálunk nem jó ízű, vagy éppen védett növény. Mi értelme ennek a népszerűség hajhászásán túl?)

Nos, mivel éppen arra vitt utam, gondoltam, megnézem azt az orgona fagyit – hátha gazdagabb leszek egy tuti recepttel. Persze, azért bekattant, hogy 1975-ben a Délinél volt egy cuki, ahol paradicsom- és sárgarépafagyit mértek. Nyaltuk a kapualjban ülve, mi ketten, dunántúli kisvárosból a NAGYba került nagylányok, és egyikünk sem merte bevallani, hogy iszonyatosan rossz. Mert mi valami egészen extrát ettünk, és megírhattuk levélben a Pécsen maradtaknak, ők meg nyalhatták a tizenhétemeletes tövében a vanília-csokit a gépből.

Nos, a kiszolgáló hölgy nem volt sem kedves, sem mosolygós, és nem tudta, hogy készül a fagyi. Ő csak eladó. Az orgonásról sem tudott többet, minthogy szintetikus aromával készült. Nos, melyik is az? Igen, ez a fehér. Rá van írva: orgonafagylalt. Van barna is: tejcsokoládés orgona.

Még egy kósza, poros orgonabuga sem kókadt a tetején, mint ahogyan a városszéli, nemrég nagy port kavart neves cukiban, ahol legalább a külcsínre adtak annyit, hogy ami nem az, azért nagyon annak lássék.

Minek kell orgonafagylalt, szintetikus aromával? Ezen morfondíroztam, míg egy háromnapos sóskafőzelékre hajazó színű „szicíliai pisztáciát” nyaltam. Az ember nem azért nyal, mert éhes, hanem az élvezetért. Nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket. Virágot meg pláne azért eszünk. A virág fő erénye a gyönyörűség. A formája, a színe. A benne rejlő, természet adta aroma. Minek nevezni valamit orgonásnak (rózsásnak, ibolyásnak), ha annyi köze sincs a névadó virághoz, mint jancsikának a kiskirályhoz? A virágevés másik lényege, hogy természetes ízeket veszünk magunkhoz, egy zöld élelmiszert fogyasztunk. Nem műanyagot, nem művirágot, hanem igazi, friss és natúr ízeket, színeket, illatokat. Minek ezt művelni a MŰvirágokkal?

A neten 200-ért mérnek egy üvegecske orgona aromát. Hmmm…. Ugyan miből lehet? Még ha természetes aroma, akkor sem hinném, hogy egy bokor orgonából vonták ki. Fenét. Elég körül nézni a  fagylalt alapanyagokat kínáló cégek választékában, ahol „kiegyensúlyozott paszták” közt találjuk a valódi virágízek-et. Amúgy, ha valaki egyszer is látott már virágot, el tudja képzelni, hogy a hosszan eltarthatóság nem a virágok kiváltsága, főként nem főzve, hűtve, fagyasztva. (A fagyott virágokban lehetett részünk a tavasszal.)

Rózsa ízű fagylalt egy másik figyelemfelkeltésben. Honnan tudja valaki, hogy milyen ízű a rózsa?! Ahhoz legelébb is meg kellene kóstolnia sok-sok igazi rózsát. Mert így bármilyen műanyag ízkombinációra rá lehet fogni: ez a rózsa íze. (És azt se felejtüsk: rózsát nem a rózsaboltból, hanem a saját kertből, permetezetlent!)

Nem eszünk épp elég műanyagot amúgy más élelmiszerekben? Még egy jó kis mű-virággal is turbózzuk az egészségtelen élvezeteket… Ez nekem magas. De úgy látszik, a fagylaltgyártók nagy lehetőségeket látnak a virágokban. Jövőre egy gorgonzola –sásliliom variegátó, banán-büdöske kombó, egy flancos lonc vagy pitypangos puncs gelato? Na? Természetesen művirágból.

De aki mégis igazi virágízeket szeretne, igazi virágokból, nálunk hamarosan lesz rózsás eperparfé, később sarkantyúkás sárgadinnyeszörbet, és görögdinnyés, havasi estikével, persze egy virágos jégtálban szervírozva… aki nem hiszi, járjon erre! Addig pedig olvassa a VIRÁGKONYHÁT, és nézze a VIRÁGKONYHA adásait!